A komfortzónán túl - túra a Krivánra

Az utóbbi két kedvesebb már-már családbarát túránk után a múlt hétvégén újra belecsaptunk az izgalmakba, és a téli zárlat végeztével egy igazi kemény csúcstúrát vállaltunk be kis csapatunkkal a Magas Tátrában, ami nem más volt, mint a Kriván meghódítása. Rég voltunk már ilyen nehézségű túrán ezért mindenki izgult egy kicsit, de úgy voltunk vele, hogy megpróbáljuk, maximum nem sikerül… Gondoltuk, hogy nem lesz gyaloggalopp, de arra szerintem egyikünk sem számított, hogy ilyen extrém körülményeket kell kiállnunk amellett, hogy a terep sem egy leányálom.

Menetrend a szokásos volt, találkozó hajnali 4-kor Miskolcon a Centrum parkolóban és a napfelkeltében gyönyörködve indulás Szlovákiába. A hajnali fél 3-as kelés nem esett valami jól, ezért úgy terveztem alszok még egy kicsit az autóban. A társaság azonban még a szokásosnál is jobban zsizsegett, így esélytelen volt pihennem. Nem maradt más megoldás, mint egy jó nagy adag energia ital a Dobsinai benzinkúton, és remélni, hogy a hatása kitart majd a nap folyamán. Negyed 8 körül érkeztünk a Három forrás parkolóba, és bizakodva tekintettünk a nap elébe (ami az időjárást illeti), mert az autóból kiszállva láttuk célunkat, a majdnem 2500 méterre magasodó Kriván csúcsát. Már hétfőtől lázasan nézegettük mit ígér az időjárásjelentés, de sajnos túl sok jóval nem kecsegtettek a meteorológusok, esőt és szelet jósoltak sok felhő kíséretében. Ehhez képest háromnegyed 8-kor az indulásnál még majdhogynem napsütésben vágtunk neki az előttünk álló 16 km-nek és 1300 méter szintemelkedésnek.

A boldog csapat, amikor még mit sem sejtettünk az előttünk álló gyötrelmekről

Az ott a célpont, a közel 2500 méter magas Kriván a parkolóból

A parkolóból az aszfaltozott úton indultunk el felfelé, majd rátértünk a piros-zöld jelzésre az elágazásnál. Az utunk innentől már erdei ösvényen vezetett, eleinte lefelé haladtunk a Három-forrás erdész-házig, majd a fa építményeket elhagyva kezdetét vette a több órán át tartó hegyi menet. Az úti leírások alapján 4 órával lehet kalkulálni az általunk választott (legrövidebb kb 6,5 km hosszú zöld) útvonalon, így energiáinkat okosan beosztva vágtunk neki az előttünk álló hosszú útnak. Ez volt első (de remélem utolsó) olyan magashegyi túrám, ahova sérülés miatt nem jött velem a férjem, ezért kicsit izgultam, hogy a motivációja és biztatása nélkül bírni fogom-e a kiképzést. Olyannyira aggódtam, hogy jóformán fotózgatni sem mertem, hanem inkább haladtam szép tempóban az élbolyban, nehogy véletlenül lemaradjak. 

A piros jelzést hamar elhagyva a zöldön folytatjuk tovább utunkat, ami kb 1 kilométerrel a csúcs előtt torkollik bele a kék jelzésű turistaútba, ami egészen Kriván csúcsáig repít. Eltéveszteni sem nagyon lehet az utat, mindössze három elágazást kell észben tartanunk, de az útjelző táblák a kereszteződésekben minden esetben segítségünkre lesznek. Motiváció gyanánt pedig a hátralévő út időtartamát is leolvashatjuk róluk.

Az út eleinte a Kis-hát nem túl meredek erdei ösvényein vezet észak felé magas aljnövényzet és hatalmas fák között szerpentinezve egészen az egykori partizánbunkerhez vezető elágazásig. Mi az első nagyobb lélegzetvételű pihenőnket itt tartottuk. A partizán bunker nem túl izgalmas, de az oda-vissza kb 3 perces kitérőt rá lehet szánni, hogy kikapcsolódás gyanánt megnézze az ember.

A pihenő után továbbra is a zöld jelzésen folytattuk a túrát, az út egyre erőteljesebben emelkedett, és a magas fákat szép lassan felváltották a törpefenyők, a keskeny földutat a nagysziklás ösvény, a rövid szerpentineket pedig a hosszabbak. Az időjárás elég hektikus volt, hol ködfelhőben tapogatózva, hol  szinte napsütésben sütkérezve róttuk a felfelé métereket, majd a szerpentin tetejére érve kezdett el szemerkélni az eső.

A szerpentin végét elérve már csak egy hosszú egyenes szakasz volt hátra a kék és a zöld jelzés kereszteződéséig, amit nagyrészt szitáló ködben tettünk meg. Itt hagytuk magunk mögött a törpefenyőket, a havasi kökörcsineket és szinte minden más növényzetet is, hogy monoton sziklarengetegben tegyük meg az utolsó és egyben legfárasztóbb kék szakaszt az elágazástól. 

Az elágazáshoz érve beköszöntött az igazi rossz idő, hideg, köd és eső. Ezért előkerültek a esőkabátok, táskavédők és nálam még az esőnadrág is. Ha ekkora végre megjegyeztük volna ki miben van és milyen színű embereket keresünk a távolban, amikor bevárjuk egymást, most kezdhettük elölről a memorziálást, mert az egész a hegyoldal kiszínesedett a rikító árnyalatú esővédő öltözékeknek köszönhetően. Az elágazáshoz érve még körülbelül 1 km, és 300 méter szintemelkedés választott el minket a csúcstól, valamint egy óra és 15 perc az útjelző tábla szerint. Miután itt mindenkit bevártunk elindultunk felfelé az utolsó szakaszon, ami a túra legfárasztóbb, de egyben leglátványosabb része is volt. Vagyis lehetett volna, ha nem csak a felhők mögül elő-előbukkanó részleteket láthattunk volna az alattunk elterülő tájból. Na mondjuk ennek a látképnek is megvan a maga szépsége. Még mindig jobb, mint a 0 méter látótávolságú a tejköd, ami például a Nagyszalóki túránkon volt...

A háttérben halványan látszódó ösvényen (zöld jelzésen) érkeztünk az elágazáshoz.

A háttérben halványan látszódó ösvényen ereszkedtünk lefelé a kék jelzésen

A nagyon meredek szakasz végéhez érve hangos dörgésre rezzentünk össze, majd egyre gyorsabban és nagyobb szemekben záporozó csapadékra lettünk figyelmesek. Először azt hittük eső esik, de pillanatokon belül rá kellett jönnünk, hogy ez bizony apró szemű jég. Kicsit megtorpantunk, nem tudtuk mitévők legyünk, de szerencsére pár percen belül el is állt a gyorsan jött égi áldás. Mivel a dörgés messziről jött, és villámnak nyoma sem volt ezért úgy döntöttünk a kitisztult időben folytattuk tovább a túrát a csúcs felé.

Az ott a csúcs a kereszttel

A nagyon meredek több helyen is mászást igénylő rész után érünk fel a nyeregre. A fárasztó emelkedő után egy kicsit kedvesebb "kézimunkát" már nem igénylő nagy köves szakasz következett, ahol volt lehetősége kicsit megpihenni a fáradt combjainknak. A csúcstól nem messze a Kis Krivánon pedig igazán pazar kilátás fogadta a megfáradt turistát, látni lehetett többek között a Kriváni-Zöld-tót és a környező csúcsokat is. Már amennyit a kavargó felhők látni engedtek belőlük. Innen már tényleg nem sok volt hátra, és a mesés panoráma is kellő motivációt adott a hátralévő kb 50-100 méterre. 

A pazar kilátású pihenő után kellett leküzdeni a nem túl hosszú, de legnagyobb odafigyelést igénylő szakaszt. Itt újra fontos szerepet kaptak a karok is, ugyanis sok helyen csak mászva lehetett közlekedni, és több részen elég szűk párkányon kapaszkodva lehetett csak átjutni a szikla túloldalára, vagy éppen fel tetejére. A sok fotózás közepette sikerült kicsit leszakadnom a csoport elejétől, ezért csak magamra tudtam hagyatkozni és az előttem haladó szlovák lánynak megszavazott bizalmamra, hogy merre is haladjak a csúcskereszt felé. A jelzések ugyanis nem voltak túl egyértelműek, és a szembejövő forgalom is viszonylag nagy volt. Több helyen is sikerült szerintem elég alternatív útvonalon közlekednünk, de úgy voltam vele, hogy ahol ő tud menni és látszólag nem ütközött nagyobb nehézségekbe, ott én is sikerrel járok, így egész bátran követtem ismeretlen bajtársamat. 

A csúcs közelében, kezdett újra egyre rosszabb idő kerekedni, és nem sokkal az előtt, hogy meghallottam a többiek hangját, és megpillantottam a csúcskeresztet újra eleredt a jégeső, és Attila már az "Ice ice baby" kezdetű dalt dúdolva biztatott az utolsó 2-3 méter megtételére. Mire felértem természetesen már tejköd és 0 méteres látótávolság fogadott, ezért a Kriván mesés panorámájából szinte semmit sem élhettem át. Újabb, immáron a harmadik fehér hátterű ködös csúcskereszt kép kerülhetett a családi albumba. Köszönöm neked kedves időjárás! A gyorsan gyülekező baljós fekete fellegekre való tekintettel a csúcskereszttel való pózolás, és néhány kép elkattintása után igyekeztem belegyömöszölni a fotós táskám a hátizsákomba, hogy kényelmesebben tudjak lefelé haladni, és ne akadályozzon semmi a kapaszkodásban. Közben a többiek már elindultak lefelé, hogy a csoport hátrébb lévő tagjait visszafordítsák a hirtelen kerekedett rossz időjárási körülmények miatt.

Fotó Béres Attila - kép címe: Harmadik tejködös csúcs kereszt kép a családi albumba

Igyekeztem utolérni a többieket, hogy ha segítségre lenne szükségem ne maradjak magamra. Gondolkoztam mi lehet a jó taktika a lefelé útra, végül maradtam a fenékre ülős, kézzel kitámasztós, sziklához minél közelebb simulós, jóformán fenéken csúszkálós megoldásnál, mert ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Mivel esőnadrág is volt rajtam, így nem aggódtam amiatt, hogy vizes leszek, ha a sziklához dörgölőzök. A meredek részen leérve újra elállt az eső és megmutatta szépségét a természet, a fekete fellegek alól előbukkant déli irányban a panoráma, és mikor a lábamról felpillantva észleltem ezt kicsit sem szalonképes felkiáltással örültem meg a Csorba tó varázslatos látványának. 

A kelleténél talán hosszabb ideig tartó gyönyörködés, és fotózgatás közepette jött a harmadik jéger-sör, akarom mondani harmadik jégeső, ami konkrétan olyan volt, mintha apró hungarocell golyókat zúdítottak volna ránk az égből. Kicsit vártunk, de nem igazán akart csillapodni, ezért jobbnak láttunk továbbindulni, mint várakozni. A jég egyre inkább csak esett és esett, és mi egyre jobban szaporáztuk a lépteinket, hogy minél hamarabb leérjünk a kereszteződésbe.

A feketeleves azonban csak ezután következett... Már majdnem elértük a kék és a zöld jelzés elágazását, amikor egyszer csak egy villanásra lettünk figyelmesek és pár pillanattal később jött az hangos dörrenés is, majd pár perccel később ez újra megismétlődött. Ekkor kezdtem kicsit pánikba esni, de igyekeztem uralkodni az érzéseimen, higgadtan kezelni a szituációt és csak arra gondolni, hogy minél hamarabb le kell érnünk legalább a kereszteződésig. Négyen maradtunk csak hátra, a többiek valamivel elölrébb jártak már az egyenes szakaszon. Miután leértem én is a kereszteződésbe és Attila bevárta még a maradék két embert nyúl módjára kezdtem el iszkolni lefelé a kék jelzésen, hogy utolérjem a csapat első felét, és pont amikor már egyedül voltam jött a harmadik villanás. Na itt tört el a mécses és szégyen vagy nem, de bevallom én bizony el is sírtam magam. De csak mentem tovább, és azt ismételgettem magamban, hogy nem eshetek pánikba. Visszafordulni már nem akartam, ezért nagyon megörültem, amikor végre ismerős arcokat pillantottam meg magam előtt, és rájöttem, hogy beértem az elöl lévőket. Szerintem nem lehetett több nagyjából öt percnél az egyedül töltött idő, de akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Ekkor fogadtam meg, hogy legközelebb ha dörgést hallunk, még ha villámlás nem is kíséri fordulunk egyből vissza, és nem részegít meg a csúcshódítás gondolata. Az életünk ugyanis kedvesebb annál, minthogy elmondhassuk begyűjtöttük egy újabb tátrai csúcsot. Lefelé menet a fényképezőgépet már elő sem vettem, a telefont is alig mertem. Csak akkor bányásztam elő, amikor már jó ideje nem hallottunk közeli dörrenést és akkor is csak gyorsan készítettem pár fotót, amíg el nem értük az erdős részt.

A törpefenyevesekhez érve, már egyre nyűgösebb voltam, és csak a meleg autóra és a száraz ruhára tudtam gondolni. A többszörös jégesőnek köszönhetően már mind bőrig áztunk az esőkabát és az esőnadrág ellenére ism, és ugyanez elmondható volt a hátizsákunkról és a tartalmáról is. 

A fenyők méretének növekedésével egyenes arányban kezdett az én nyugalmam is egyre jobban visszatérni, az eső azonban csak nem akart elállni, szakadatlanul csak esett és esett... Az erdős részt elérve következett az újabb meglepetés... Az ösvény helyén jóformán patakszerűen folyt lefelé a víz, amit eleinte próbáltunk kerülgetni, de nagyjából negyedóra elteltével felhagytunk vele, mert úgyis csurom víz volt már a bakancsunk. Így a befolyó vízzel mit sem törődve bokáig gázoltunk az esőben, mintha csak raftingolnánk. Rég káromkodtam már ennyit, mint aznap, és csak remélni tudtam, hogy nem jön újabb meglepetés. Jóformán már csak egy medve hiányzott volna, ahhoz hogy kimaxoljuk az aznapi élményeket...

A sűrű erdős részen megpróbálkoztam elővenni a fényképezőgépet, de annyira nedves és párás volt, hogy képszerkesztő program nélkül is ilyen sejtelmes képeket sikerült csak készítenem vele... Itt már szerencsére nem sok választott el minket a piros és a kék jelzés elágazásától, ahol egy szuper kis esőbeállóban megpihenve, az utolsó szendvicseinket elfogyasztva, némiképp megnyugodva vártuk be a többieket.   

Ellenőriztünk a hátizsákjaink tartalmát, és meg kellett állapítanunk, hogy szinte mindenünk teljesen elázott. Nagyjából fél óra elteltével megérkezett a csapat vége is, és nagy örömünkre a hátralévő nagyjából másfél órás utolsó piros szakaszt már esőmentesen, sőt jóformán napsütésben tehettük meg a parkolóig. Lesétáltunk az elágaznál lévő tó partjára is, ha már ott voltunk, és egy nagyon édes kacsacsaládhoz is volt közben szerencsénk, ami elfedtette velem minden addigi rossz érzésemet. Meg is jegyeztem a többieknek, hogy a villámlástól öregedtem vagy 10 évet, de a kiskacsáknak hála  visszakaptam belőle vagy ötöt. :D

A tavacskát elhagyva szerintem már mindenki csak a száraz ruhára, és az autóban ránk váró Tátra teára tudott gondolni. Én legalábbis biztosan... Szaporán kapkodtam a lábaimat, hogy minél hamarabb célba érjek és szárazra cserélhessem az órák óta csurom vizes ruháimat és bakancsomat. A kilátás egyébként mesés volt a piros jelzésen, és igazán jólesett végre egy kis napsütés a több órás zuhogó eső és jég után. 

Elázva, fázva, meggyötörten, de a társaságnak hála jókedvűen érkeztük vissza közel 10 óra elteltével a parkolóba. Mivel senkin sem maradt egy fia száraz ruhanemű sem, és a táskában lévő cuccaink is eláztak így a Poprádi Tescoban többek esetében is ruha vásárlás volt a program... Volt aki cipőre, zoknira, nadrágra vagy éppen pólóra ruházott be a hipermarketben, nekem például csak fehérneműre volt szükségem, minden mással készültem... :D Ezentúl viszont tudni fogom hogy a zokni és a melltartó mellé váltás bugyit csomagolok legközelebb... 

A túra számszaki adatai:

A túra hossza: kb 10 óra (indulás: Három forrás völgy parkolóból piros-zöld jelzés a Három forrás erdészházig, zöld jelzés, majd kék jelzés a csúcsig / Visszafelé, kék jelzés, majd a tótól piros jelzés a parkolóig)

A túra hossza: 16 km

Szintemelkedés: 1300 m

Túránk virtuális videója Jocitól

Relive 'Krivàn csúcs ⛰️ 🥾🎒🗺️🧭🚶‍♂️'

A körülmények és a majré ellenére sem cserélném el ezt a túrát semmi másra, tanulságosra sikeredett minden szempontból. Különben is jó időben és napsütésben bárki tud túrázni, de mi a kihívásokat szeretjük. :D Na jó, azért el tudtam volna viselni egy nyugis napsütéses, kedves túrát is, de arra lehet nem is emlékeznénk pár év múlva. Ezt viszont biztos emlegetni fogjuk még 20 év múlva is... Emlékszel arra a Kriván túrára, amikor még az alsónadrágunk is elázott, és a poprádi Tescoban kellett ruhát venni? A társaságnak hála mindig jó szívvel emlékszem vissza a közös túrákra, mert ha valami, akkor a jókedv az biztos garantált és legalább egyszer, de inkább többször biztos könnyesre nevetem magam a nap folyamán.