Szombat, hajnali két óra szól az ébresztő, mert nemsokára indulunk a Tátrába. Az igazat megvallva valószínűleg ha nem szól is pont ugyanúgy felébredtünk volna, mert épp akkor kezdett tombolni Miskolcon a vihar felhőszakadással, dörgéssel, villámlással és özönvízzel... Hazudnék, ha azt mondanám nem bizonytalanodtam el, hogy jó ötlet-e így nekiindulni a 3 órás autóútnak, de bíztam benne, hogy 2 óra alatt még csillapodik kicsit az időjárás. Na meg rendkívül izgatott is voltam, hogy 8 hónap után végre újra ott lehetek a hegyekben...
Szerencsére csak addig szakadt az eső, hogy pont bőrig ázzunk, amíg bepakolunk a kocsiba, és mire a centrumhoz értünk 4 órakor már jóformán nyoma sem volt az égi áldásnak. Hála az égnek az úton sem ért minket nagyobb vihar, csak némi eső, és mire 7 órakor megérkeztünk az Ótátrafüredi parkolóba már teljesen kulturált idő fogadott minket.
Már a parkolóból láthattuk aznapi úticélunkat, a Nagyszalóki csúcsot, ami távolról nem tűnik olyan nagy kihívásnak... El is hangzott az "Á, biztos nem oda megyünk, mert az olyan kis lapos... " mondat. Tényleg nem egy Lomnici csúcs, vagy Tengerszem forma, de ne becsüljük ezért alá... Három éve megjártunk már ezt a csúcsot és még élénken éltek bennem az emlékek arról mennyire szenvedtem a túra közben a hatalmas sziklákon való végeláthatatlan meneteléstől. És tényleg szó szerint végeláthatatlan volt, ugyanis akkor végig tejködben volt szerencsénk meghódítani a csúcsot. ITT megnézhetitek az akkor készült képeket.
Eredetileg úgy terveztük, hogy a Tarajkáig siklóval megyünk fel, ezzel 1 km-t és 200 méter szintet spórolva ami jól jöhet még később. Viszont olyan korán sikerült megérkeznünk, hogy majdnem másfél óra volt az első sikló indulásáig. Ennek köszönhetően inkább úgy döntöttünk, hogy gyalog indultunk el a csúcsra vezető kék jelzésen. Ha rám hallgattok inkább vártok a siklóra, mert az az idő amit megspóroltunk nem volt egyenes arányban a befektetett energiával amit elhasználtunk. Szerintem jól jött volna az a plusz lendület a túra végén, amit itt lőttünk el. Persze így még szebb teljesítmény, de ez akkor nem igazán vigasztalt, amikor a fáradtsággal küzdöttem felfelé.
Már korán reggel fülledt és párás volt a levegő, és nagyjából 5 perc után kezdett el szinte mindenki vetkőzni és megszabadulni a felesleges rétegektől, hogy ne rohadjon rá a ruha már az első egy kilométeren. Az útvonal nagyon szép, már szinte az elejétől élvezhetjük a csodás panorámát, ami egyre festőibb lesz, ahogy egyre feljebb kapaszkodunk a szerpentinen.
A piros és kék jelzés kereszteződéséhez, a felső turistaúthoz (1356 m) nagyjából 1 óra elteltével értünk fel, ekkor nagyjából 2,5 kilométeren és 350 méter szinten voltunk túl a 7 kilométerből és 1400 méter szintből, ami a csúcsig várt ránk. Itt megpihentünk kicsit, ittunk egy szíverősítőt, bevártunk mindenkit és újult erővel indultunk tovább a a kék jelzésen a Miksa-magaslathoz.
Következő megállónk a Miksa-magaslatnál (1550 m) volt, ahol megcsodálhattuk a Kis-Tarpataki-völgyre nyíló kilátást, és a Lomnici csúcsot is. A csúcsra vezető utunk ekkor ért távolságban nagyjából a feléhez. Kicsivel több mint 3,5 km-t tettünk meg eddig nagyjából 1,5 óra alatt, szintemelkedésben viszont alig jártunk még az egyharmadnál... Az út eddig nagyjából átlagos, bár vannak kicsit meredekebb részek, de nem igényel komoly erőfeszítést a leküzdésük, ha kényelmes tempóban haladunk. Az igazi nehézség (legalábbis számomra) ezután következett. Innen 3,5 km masszív sziklalépcsőzés következett 3,5 órán keresztül egészen a csúcsig.
Eleinte törpefenyvessel szegélyzett keskeny kőlépcsőkön baktattunk felfelé, majd a fenyvesek is megszűntek és csak a szürke sziklarengeteg vett minket körül ahogy egyre feljebb jutottunk a szerpentineken. Néhol elég komoly "lépcsőfokokkal" kellett megküzdeni, legalábbis az én magasságomhoz képest roppant méretesnek tűnt némelyik lépcsőként funkcionáló szikladarab, el is eresztettem pár halk szitkozódást útközben.
A kilátás végig pazar volt, ezúttal láttuk is a lábunk alatt elterülő tájat, a távolban Poprád városát, és a hegy lábánál megbújó településeket. Némi aggodalomra adott okot, hogy elkezdtek gyülekezni a fellegek és bevallom őszintén én ekkor kicsit le is mondtam róla, hogy feljussak a csúcsra és megcsodáljam a panorámát, ami három éve kimaradt az időjárásnak köszönhetően.
Bizakodásra adott azonban okot, hogy a nagy szélnek köszönhetően elég dinamikusan mozogtak a felhők, és szerencsére esni sem kezdett el belőlük. A felfelé úton több alkalommal is volt szerencsénk megcsodálni a csúcsokra nyíló kilátást, így volt ami motiváljon, hogy tovább menjek és ne adjam fel a küzdelmet az elemekkel, na meg a hatalmas sziklákkal és a lankadó akaraterőmmel...
Voltak pillanatok, amikor azt hittük elszabadul a köd, és perceken belül az orrunkig sem fogunk látni, de szerencsére mindig odébb álltak a fellegek. Az uram sajnos nem igazán érezte jól magát az elmúlt napok fáradalmai és a korai kelés miatt így felkészített, hogy lehet nem tart velem egészen a csúcsig. Ekkor megfordult a fejemben nekem is, hogy ködben én sem megyek fel... Ugyan minek? Láttam már úgy a csúcsot... Semmi izgalmas nincs benne.
Az időjárás pillanatról-pillanatra változott, egyik percben még ködben volt a csúcs a következőben viszont szikrázó napsütésben... Mikor elértünk az első kitett részhez, ahol jobbról kellett kerülni sziklát épp csodás napsütésben fürdőzött a csúcsnak hitt emelkedő, ami motivációval töltött el, és én szentül meg voltam róla győződve, hogy innen már nem lehet messze a kereszt... Nos tévedtem, elég nagyot... Innen még nagyon-nagyon messze volt a csúcs...
Az uram nem sokkal a kitett rész elhagyása után adta fel a harcot a fáradtsággal és mondta azt, hogy nem jön tovább, mert nem érzi jól magát, de én nyugodtan menjek csak fel a többiekkel, addig ő visszamegy a TTarajkára. Szerencsére voltak még a csapatból, akik nem húztak el nagyon a kőszáli kecske szekcióval, és beérhető közelségben maradtak, így gyorsan utánuk is eredtem, hogy ne egyedül kelljen felküzdenem magam a csúcsig, mert ha magamra maradok biztos nem jutok fel.
Nagyjából fél óra után sikerült is utolérnem Tamást és Rolit, akik addigra nagyjából négyszer játszották el, hogy már majdnem elérhető közelségbe kerültek, de mire utolértem volna őket tovább indultak. Ötödjére már inkább utánuk ordítottam, hogy ne szórakozzanak velem, most már legyenek olyan kedvesen és várjanak meg! :D Ekkorra már eléggé kezdtem fáradni, és unni, hogy a csúcs valahogy csak nem jön közelebb... Sőt mikor már azt hinném, hogy a következő hupli már az jön még két másik... Adhatnánk a túrának a végeláthatatlan huplik sora címet is, mert összeszámolni nem tudom hány "kis huplin" kellett keresztül mennünk, amire mindre azt hittük, hogy az már biztos a csúcs.
Már nem sokkal voltunk a Királyorr alatt, amikor mind kezdtük elveszteni a motivációnkat, a fáradtság próbált felülkerekedni a lelkesedésen és a környezet is azon volt, hogy felemésszen minket a szürke sziklarengeteg monotonságával. Egy pihenő alkalmával megkérdeztünk egy szembe jövő turistát, hogy szerinte mennyire van még a csúcs, és köpni-nyelni nem tudtunk, amikor azt mondta nagyjából még háromnegyed óra. Én már kb egy órája azt hittem (vagy talán csak azzal próbáltam áltatni magam), hogy nincs több fél óránál, mert képtelenség hogy messzebb legyen. :D De a huplik csak jöttek és jöttek, egyik a másik után, de sosem a csúcs volt még a következő... Megegyeztünk végül abban, hogy nem adjuk még fel, megyünk ameddig bírjuk, kisebb etapokat kitűzve célul, de ha nagyon elfogyunk energiával, akkor nem szégyellünk visszafordulni.
A Királyorrnál (2272 m) már csak ketten maradtunk Rolival, Tamás észrevétlenül meghátrált az egyik kanyarban, amikor nem figyeltünk... Én igazából már ezzel a teljesítménnyel is rendkívül elégedett voltam, mert egy csúcsot így is megmásztunk... A Király Orr ugyanis a Tátra jelzett turista úton elérhető csúcsai közül a hatodik legmagasabb, ha jól számolom. Innen a térkép szerint már csak 700 méter és alig 200 méter szintemelkedés választott el minket a csúcstól. (Na meg rengeteg szitkozódás, levegő után kapkodás, megállás és fáradtság.)
Visszatekintve látszódott milyen tekintélyes utat tettünk meg eddig a gerincen haladva, de mégis az az érzésünk volt, hogy az a fránya csúcs valahogy csak nem akar közelebb jönni hiába bűvöljük...
A csúcshoz közeledve több olyan szakasz is volt, ahol nem igazán volt egyértelmű merre is halad az út. Nem egyszer sikerült is benéznünk és rossz irányt választani, aztán azon kellett ügyeskednünk hogy tudunk visszavergődni a jelzésekhez, amiknek a számosságánál nem bántak túl nagyvonalúan.
Amikor már nem túl messze a csúcstól annyira ki voltunk purcanva, hogy 20-30 lépésenként tartottunk pihenőt, azzal biztattuk magunkat, hogy itt már nem adhatjuk fel, mert tényleg minden lépéssel közelebb kerül az a kereszt még ha nem is érezzük így.
Nagyjából 15-20 percnyire voltunk a csúcstól, amikor szembejöttek velünk Attiláék, és biztattak, hogy nincs már messze, mindneképpen menjünk fel, mert nagyon pöpec a kilátás. Nagy löketet adott a motivációnak ez az információ és újult erővel lendültünk neki újra, hogy elérjük a csúcskeresztet. A csúcs alatt volt még egy elég meredek szakasz, de ezt leküzdve szinte már vízszintesen haladhattuk egész végig.
Hatalmas megkönnyebbülés volt meglátni a keresztet, és úgy igazán megpihenni a hosszú út után. elkészültek a csúcsképek, ejtőztünk kicsit, és még a csoport végét is bevártuk odafent. Az időjárás elég változékony volt, dél felé eleinte nem sok minden láttunk a felhőktől, de északra pazar panoráma tárunk a szemünk elé a távolban magasodó megannyi néhol még havas hegycsúccsal. Kissé elgyötörten, de annál boldogabban öleltem magamhoz a csúcskeresztet másodjára is, hálát adva az égnek, hogy ezúttal ilyen kegyes volt az időjárás tekintetében és nem hiába kellett felmásznom idáig. Végül nagyjából 5 óra alatt sikerült felértünk a csúcsra Ótátrafüredről, szóval hoztuk az útjelző táblákon feltüntetett szintidőket.
Nem tudtam még eldönteni, hogy én voltam-e most rosszabb passzban és fáradtabb mint 3 éve, hogy így megviselt a túra, esetleg a sikló kihagyása miatti plusz egy kilométer és 200 méter szint miatt tűnt nehezebbnek. Vagy netalántán a látvány fárasztott le, hogy nem közeledik a csúcs és még mindig mennyi van hátra, míg három éve csak az orromig láttam, így nem tudtam hova tartok és hol járok éppen. Annyit viszont megállapítottam, hogy sokkal szimpatikusabbak az olyan túrák, ahol nem kell ilyen hosszan gyalogolni a végeláthatatlan sziklalépcsőkön a hegygerincen. Nem mondom, hogy nem érte meg visszajönni másodjára a kilátás miatt, de voltak már ettől szívemhez közelebb álló túrák is azt hiszem. :) Mindenesetre büszkeséggel tölt el, hogy újra megcsináltuk és nem adtuk fel, pedig többször is nagyon közel jártunk hozzá (én legalábbis mindenképpen).
Az út lefelé sem volt rövid, és ahogy a csúcs, úgy a Miksa-magaslat sem igazán akart közeledni hiába hívogattuk. Azt hittük lefelé már jobb tempóval tudunk majd haladni, de a sziklák sajnos lefelé is nagy koncentrációt igényeltek. Majdnem két óra monoton szikladzsungel után kezdtem már elveszteni a koncentrációmat, és egyre többször kellett megállnunk pihenni, mert már félő volt, hogy egyszer úgy mellélépek a köveken, hogy kitöröm a bokámat. Szerencsére a magaslat alatt nem sokkal volt egy keskeny kis ösvény a sípályán (amit még a térkép sem jelöl teljes egészében), ahol ugyan elég rossz terepen, de le lehetett vágni az utat a Tarajkára. Megváltás volt ez az információ, mert biztos nem bírtam volna még egy órát sétálni. Visszafelé pont elértük az utolsó siklót, és még egy korsó sör is belefért előtte a büfében. A jegy ára sajnos elég borsos volt, 9 euró (a retúr jegy 11 euró, amiből 2 euró kártya kauciós díj visszajön.) Szóval nem igazán éri meg csak lefelé jegy, mert ugyanannyi mint a retúr... De akkor már nem igazán érdekelt minket ez a tény, csak szerettünk volna mihamarabb a kocsihoz érni, és átöltözni, megpihenni.
A túra számszaki adatai:
A túra hossza: kb 12 km (7 km fel Ótátrafüredről a kék jelzésen a csúcsig és 5 km le a csúcsról a Tarajkára)
A túra időtartama: 9 óra volt 2 nagyobb, sok kisebb és egy extra hosszú pihenővel a csúcson (egy órát voltunk fent kb)
Szintemelkedés: 1400 méter
Összességében természetesen szerettem a túrát a nyűgösség ellenére is, ami a monotonitás és koncentrálás miatt jött elő valószínűleg, meg mert az utóbbi időben elég sokat dolgoztam, és nem voltam elég kipihent. Ajánlom mindenkinek, aki elég ambíciót érez magában, hogy egyszer teljesítse ezt a tekintélyes szintemelkedésű túrát, mert csodás a panoráma, de rövidsége ellenére semmiképpen ne becsüljük alá. Azt hiszem ha választanom kellene azt mondanám talán ez volt ez eddigi legnehezebb Tátra túrám, vagy legalábbis ez viselt meg talán a legjobban eddig...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése