Hótalpas Gyömbér csúcshódítás

Múlt vasárnap volt alkalmunk valami olyat kipróbálni, amit eddig még soha. Tavaly ősszel felmerült ötletként a túrázós társaságban, hogy elmehetnénk hótalpas túrára az Alacsony Tátrába, ezért el is kezdtük (na jó Attila elkezdte) felkutatni honnan lehetne hótalpat bérelni. Azonban ez elég körülményesnek bizonyult, és a kölcsönzősök is azt javasolták, hogy halasszuk inkább tél végére ezt akciót, így kicsit "jegeltük" a témát. Viszont decemberben jött a lehetőség, hogy a viaferrata.hu szervezésében vegyünk részt egy ilyen túrán. Bevallom őszintén én örültem neki, hogy inkább szervezett nagyobb csoportban megyünk, és nem kilencen vágunk neki a végeláthatatlan hómezőnek. A hivatásos túravezető tudata nekem valamiért egyből nagyobb biztonságérzetet nyújtott.

Szombaton és vasárnap is volt szervezett túra, mi pedig előzetes egyeztetés után a vasárnapi időpontra jelentkeztünk be öten a megszokott társaságból. Gyülekező reggel fél kilenckor volt a Trangoška 2 pakolóban, ahol kiosztásra kerültek a hótalpak, és befizethettük a biztosítási díjat is. A szervezők szerint nagyon ügyes volt a csoport, mert tudtuk tartani a tervezett 9 órás indulást. A szombati csoport állítólag nagyon lazán vette a tájékoztató e-mailben szereplő fél 9-es találkozási időpontot, és sokan csak 9 körül érkeztek meg, így esélyük sem volt a tervezett időben megkezdeni a túrát. A parkolóból a zöld jelzésen indultunk el még hótalppal a kezünkben, és nagyjából 100-200 méter megtétele után egy havasabb részen álltunk meg egy kis eligazításra és hótalp felcsatolásra. Alapvető szabályok voltak, hogy az első túravezetőt nem előzheti meg senki, a hátsó túravezető mögött pedig nem szabad lemaradni, valamint nem ildomos elveszteni a hótalpakat.

A hótalpak felcsatolása és az eligazítás után pedig kezdetét vette a nagy kaland. Nekem természetesen sikerült rosszul becsatolnom a talpakat, így nagyjából 300 méter után hagytam el az egyiket... Ezt azonban sikerült gyorsan orvosolni, és folytathattuk is a túrát. Nos nem éppen kényelmesek ezek a szerkentyűk, körülményes bennük lépkedni, és némiképp akadályozzák a boka szabad mozgását is. Eleinte nagyon megszenvedtem velük és kb 1 km után már közel álltam hozzá, hogy levegyem őket, és felvegyem inkább a hágóvasam. Történt ugyanis, hogy előző nap egy kis terepszemle keretében elsétáltunk erre és tökéletesen járható volt az útvonal abban is. De lebeszéltem magam a partizán akcióról és folytattam tovább a túrát a hótalpakkal együtt.

Az első nagyobb lélegzetvételű megállónk az út kb egyharmadánál volt. Kifejezetten örültem ennek a kis szünetnek, mert már akkor nagyon nyűgös voltam, pedig a neheze még csak ez után jött. Viszont a szikrázó napsütés, pár korty eper szörp, egy finom müzliszelet és néhány fotó elkattintása szerencsére segített a kedélyállapotomon, és újult erővel vágtam neki a következő szakasznak.

Mint említettem a neheze csak innen kezdődött, pár száz méter megtétele után a kedves emelkedő közel sem kedves meredek kaptatóvá változott, ami nem kímélte sem a bokát sem a vádlit. Nem tudom én voltam-e nagyon puding vagy szimplán csak béna, de voltak pillanatok amikor úgy fájt a bokám a nehéz hótalptól, és a vádlim a meredek emelkedőtől, hogy újra komolyan elgondolkoztam rajta, hogy inkább hágóvasban folytatom tovább az utat.  

Azt hiszem a fentebb látható pár képen már tisztán látszik mire gondolok, amikor azt mondom meredek kaptatót kellett leküzdenünk. Egy idő után, ahogy elkezdett szélesedni az út karók jelezték merre kell felfelé tartanunk. Nagyjából egy óra alatt tettük meg a nyeregbe vezető nem túl kedves utat kisebb pihenőkkel, és én mindnél hálát adtam az égnek, hogy beiktattuk. Mindazonáltal tény, hogy minden egyes megtett méterrel egyszer lélegzetelállítóbb panoráma tárult a szemünk elé, ami segített feledtetni a fájdalmakat és a fáradtságot. Attila elmondása szerint itt már túl voltunk a túra nehezén, és a nyeregben tett hosszabb pihenő után ismét újult erővel tudtuk folytatni az út hátralévő egy harmadát a csúcsra vezető téli úton. Az én kedvenc túratársam pedig kétség kívül ez a nagyon cuki kutyus, Hacsi lett, a 8 éves (ha jól emlékszem) pumi és border collie keverék.

A nyeregben már igazán nagy hóval találtuk szembe magunkat, az alábbi képen létszik, hogy az irányjelző tábla szinte teljes egészében hóval volt borítva.... A csúcs irányába tekintve pedig úgy tűnt a hátralévő szakasz talán már nem lesz olyan meredek, mint a nyeregbe vezető út. A látszat viszont csalt, és bár nem viselt meg annyira innentől az emelkedő azért nem volt kutya ez a rész sem. Azt hiszem inkább csak az a tudat feledtette velem a fáradságot, hogy az út kétharmada már mögöttem van és nem előttem. A nyeregből a csúcsra vezető úton kicsit már jobban szétszéledt a társaság, mindenki a saját tempójában tudott haladni, ami nekem is sokkal szimpatikusabb volt, mint a libasorban egymás után totyogás. Be kell valljam engem kicsit frusztrált, amikor szinte egymás lábnyomába lépkedve araszoltunk felfelé, és nem tudtam akkor megállni, amikor én akartam egy kis pihenőre.

Sajnos ahogy közeledtünk a csúcs felé úgy közeledtünk a hegyek fölé magasodó felhőkhöz is, és vesztünkre a csúcson már szinte tejköd fogadott minket. Reménykedtünk benne, hogy hátha sikerül a felhő fölé emelkednünk, de sajnos attól magasabban volt, minthogy 2000 méteren alánk kerüljön.

A csúcskereszthez érve nekem elszállt minden rossz érzésem, és megkönnyebbültem, hogy most már tényleg túl vagyok a fárasztó részeken, és innentől már csak lefelé vezet az út, ami tulajdonképpen gyaloggalopp. A csúcson örültünk, hogy az orrunkig ellátunk, így sajnos nem élvezhettük az északon elnyúló Magas Tátra fenséges panorámáját. A ködnek és a felhőknek köszönhetően viszont legalább nem volt olyan hideg, és még a csípős szelet is megúsztuk. Bár az igazat megvallva szívesebben fáztam volna és gyönyörködtem volna inkább a kilátásban. A szombati csoportot természetesen szikrázó napsütés várta odafent, nyilván... A csúcson lévő ködöt leszámítva viszont a felfelé vezető úton mesés panorámában volt részünk az alacsony Tátra környező hófödte vonulataira. De nézzük a jó oldalát, lehetett volna olyan alacsonyan is felhő réteg, hogy egész úton ne lássunk semmit a környezetünkből.

A csúcsról lefelé haladva újra kezdtek előtűnni a környező csúcsok, és most már tényleg önfeledten csodálhattuk a havas tájat. A nyeregben ismét megpihentünk, és betértünk úgy egy órára a Štefánika menedékházba egy jó sörre, kávéra ki-ki arra  amit megkívánt a meglepően gazdag étlap kínálatból. A háznál is jól látszott milyen nagy mennyiségű hó terül el a lábaink alatt, itt is jól láthatóan vastag hóréteg fedte az útjelző táblát, ami alig kandikált csak ki.

A kellemes melegben regenerálódás után mi már nem vettük vissza a hótalpainkat, hanem inkább hágóvasban fejeztük be a túra hátralévő részét a völgyben. Az igazat megvallva bár óriási hó volt a hegyekben kellően régen esett le és összetömörödött már annyira hogy nem biztos, hogy indokolt volt hótalp használata. Sokan mentek fel hágóvassal, de még anélkül is a csúcsra. Véleményem szerint hótalp nélkül talán kevésbé fáradtam volna ki a felfelé vezető úton... Azt nem mondom, hogy úgy élveztem volna a meredek szakaszokat, de talán a bokám nem fájdult volna meg tőle, csak a vádlim. De mivel kifejezetten hótalpas túrára jöttünk, ezért hótalapaztunk legalább felfelé! Lefelé szinte száguldottunk, nagyjából egy óra alatt értünk vissza a parkolóba egy kisebb pihenőt beiktatva félúton.

A túra számszaki adatai:

A túra időtartama: kb 7 óra volt (egy nagyobb 1 órás pihenővel, és több kisebb kb negyedórás pihenőkkel)

A túra hossza: kb 11 km

Szintemelkedés: 900 méter

A zöld jelzésen haladtunk a parkolóból a menedékházig, majd a szaggatottal jelzett téli úton mentünk fel a csúcsra.

Összességében nagyon tetszett a túra, sose voltam még havas csúcstúrán, így most már ezt is kipipálhatom. Sőt hótalpakat sem láttam még, és most kipróbálhattam ezt is. Kicsit furcsa volt ilyen nagy társasággal túrázni, néha feszélyezett is a sok ember, és hogy nem a saját tempómban tudok haladni, és megállni amikor csak szeretnék. Ezt viszont el kell fogadni és alkalmazkodni, ha az ember szervezett túrára adja a fejét. A hótalpaknak túl sok létjogosultsága szerintem most nem volt, mert a hó alkalmas lett volna hágóvasas túrára is, de ha már hótalpazni jöttünk, "muszáj" volt hótalpazni, különben a lényeg veszett volna el, na meg nem biztos, hogy a hátamon szívesebben cipeltem volna a talpakat felfelé... A szervezés profi volt, mindenki fel tudott jönni a csúcsra, és senki nem kényszerült a túra feladására a menedékháznál pedig elég vegyes volt a társaság mind korban, mind kondiban és erőnlétben is. De mindig megvártunk mindenkit, és kényelmes tempóban haladtunk felfelé. Ha van lehetőségetek mindenképpen próbáljatok ki a havas gyömbér túrát, mert csodaszép ilyenkor a táj. Remélem lesz alkalmam visszajönni ide egy tavasszal vagy nyáron is, amikor a szikrázó napsütésben élvezhetem majd a fenséges panorámát.